2. Chapter

Csillagos éjszakánk volt. Nem láttam, amit nagyon sajnálok, de a lányok elmesélték, hogy gyönyörű telihold mosolygott áldást falunkra. Még magam is csodálkozom rajta, milyen későn ébredtem. Általában hajnalban, legkésőbb egy órakor már rakom a tüzet, és készítem a reggelit (az esetben, ha van miből). Most meg körül belül három és négy óra közt ébredhettem. Mi teljesen máshogy számoljuk az időt, mint azok, akik kőházakban élnek. Az al-vezetőnő azt mondta, hogy kint az embereknél reggel öt óra van, mikor nálunk hajnal, és hat óra, mikor nálunk egy. Reyma, a zöld sátorból, ki egy kitanult nő, és már gyermeket is szült; úgy magyarázta, hogyha az embereknél húsz óra van, akkor nálunk tizenöt, szóval úgy tudjuk kiszámítani, hogy náluk mennyi az idő, ha a miénkhez hozzáadunk ötöt. Mi tizennyolcig számolunk, míg ők huszonnégyig. Nem butaság, de fölösleges, hisz ki az, aki tizennyolcnál tovább fennmarad? 

Épp reggelizünk a zöld és a sárga sátor tagjaival. Xexa szerintem ma ki sem fog jönni a sátrából, a pirosak pedig bogyózásra mentek. Lassan szürcsölgetem a sárga löttyöt, melyben a kígyó jól átfőtt húsa úszkál. Szinte hihetetlen, hogy mennyi élelmet szereztünk; életemben nem láttam még abban a fazékban ennyi levest, ami ilyen jó ízű is lett volna. Közben figyelem, ahogy Leeya Mintiet, a kis szőke hajú lányt eteti. Ők ketten laknak a sárga sátorban. Mintie anyja akkor halt meg, mikor őt szülte, így Leeya tizenkettő esztendős volt, mikor úgy döntött felneveli a kislányt, ki nemrég töltötte a négyet. Zinda hat éves, a zöld sátorban él anyjával, Reymával, és nagynénjével Exellával. Néha, mikor szomorkodom csak kiülök velük a sárba, és együtt építünk valamit a ragacsos trutyiból. Mindig mosolyt tudnak csalni az arcomra.

- Mi ez a zaj? – suttogja Reyma, miközben a bizonyos hang irányába fordítja a fejét. Göndör, dús és vörös hajába belekap a szél,  közben félreteszi a levest, és kezét a pumabőrből készített ruhája aljához simítja, hogy kiránthassa a kését. Mindenki elhalkul.

- Leeya, félek – bújik Mintie nevelőjéhez, ki ölébe veszi a kislányt, s jó erősen magához szorítja. Egy ideig csak nézelődöm, mivel nem hallok semmit, de nem kell sokat várni.. A hangok egyre hangosodnak, közelednek. Felállok, míg Leeya és Exella a háttérbe szorul a gyerekekkel. Reyma, Amyia és én eléjük állunk, és bámulunk a hang irányába. A hatalmas levelek közül ijesztően hat a ropogás és tördelés, majd egyszer csak a növényzet kettéválik, és egy ember bújik elő.

Haja rövid, szőkés-barna,pólója csak a mellét fedi, a hasa pucér. Az anyag alját a személy letépte, majd a karjára kötötte, valószínűleg sebesülés miatt, mivel az említett végtagja kissé véres. Nadrágja hosszú, de az is már szinte rohad róla, fel van szakadozva, s a lukakon ki-kimosolyognak a karcolások, vagy éppen mélyebb vágások.  A lányokkal kicsit megereszkedünk, és fegyvereinkkel támadó pozíciót veszünk fel. Jövevényünk pár pillanatig áll, majd összecsuklik, s kését a puha földbe szúrja.

- S-segítség – nyögi halkan, elhalóan. Elcsodálkozok, mivel hangja mély, s emlői sincsenek az illetőnek. Lábai és karjai meglepően szőrösek. Csak állok, és tartom a pózt, mit kiskoromban tanítottak nekünk.

- Ez egy férfi – jelenti ki meglepődötten Reyma, s felegyenesedik. – E-egy.. férfi.

- Hívom az al-vezetőnőt – motyogja halkan Amyia, s hátrálni kezd az említett sátorhoz.

A hímnemű egyed elgyengülten térdel a földön, s mély levegők után kapkod. Bordái kilátszanak, s lábai is ijesztően vékonyak. Megfogom a leveses tányérom, s megindulok felé.

- Ne, Affy! Lehet, hogy csapda! – Reyma elkapja a vállam, de lerázom kezét magamról, s tovább lépkedek a sebesült felé, mígnem odaérek.

- É-éhes vagy? – dadogom zavartan, mire lassan felnéz, s bólint. Kék szemeivel vágyakozva nézi a fatálat. Nyújtom azt, s az éhségtől remegő kezekkel megfogja, elveszi. Nem válogat, nem kérdezi meg mi az; inni kezdi a levet. Ádámcsutkája gyorsan mozog, ahogy mohón nyeli a levest. Én meg csak állok, és hihetetlenkedve bámulom reszkető, libabőrös végtagjait.

- Köszönöm – suttogja rekedten, miután befejezte az evést. De nem mozdul, nem csinál semmit, csak bámulja a földet, s mélyeket lélegzik.

- Mi a..?! – fut oda az al-vezetőnő, majd tőlünk pár lépésnyire megtorpan. Kését szorongatja, s látszik, nem tudja mitévő legyen. Mikor észhez kapok, térdre rogyok a tiszteletére, mit mindig meg kell tenni, valahányszor ő megjelenik; ugyan úgy térdelek, mint a fiú.

- Állj fel, Affy – morogja az al-vezetőnő. – Mit adtál neki?! – kiállt rám, miután felegyenesedtem. – Hogy képzelted, te?! – Keze csattan arcomon, mire a fájdalomtól nyögök egyet, s félre nézek. – Nézz rám, ha hozzád beszélek! – viszi egyre feljebb a hangerőt, s még egyszer megüt, így könnyeimet visszatartva izzó szemeibe nézek.

- Hagyja abba – motyogja a fiú. Az al-vezetőnő meglepődik, s hátrál egy lépést.

- Ki vagy te, hogy megmond nekem, mit csináljak?!  – üti meg a fiút is, ki látszólag meg sem érezte a taslit. Felnéz, bosszúsan és pimaszan a szemeibe tekint a nőnek. Arca piszkos, szemei alatt lila karikák ékeskednek a kialvatlanságtól. Az al-vezetőnő rám emeli igéző tekintetét, s megragadja karom. Rángatni kezd, be a sátrába, ahol elenged, s hátat mutat.

- Mit csináljunk vele? – kérdezi látszólag magától, mintsem tőlem, miközben feltérképezem a sátrat, vagy inkább kunyhót. Falai sötét fából épültek. A lakóhely oldalaiba kis kések vannak szurkálva, s azokra maszkok lettek akasztgatva, vagy csak sárral leveleket tapasztgattak rájuk.

- Hmm – morog az al-vezetőnő. Sietősen járkál fel-alá, miközben az állát dörzsölgeti. Azon kapom magam, hogy a lábammal a padlót simogatom. Finoman csiszolt deszkák, melyek láttán kissé meglepődök. Nagyon, nagyon jó érzés. Lábfejemen végigfut a libabőr a kellemes padlónak köszönhetően.

- Kitanítod! – kiállt rám a nő, majd mélyen a szemembe néz. – Szükségünk van rá.

- T-tessék? – dadogok. – Al-vezetőnő, én magam sem vagyok kitanítva, még nem öltem totemállatot.

- Nem olyanokra, te buta! – köpi, s leül dunyhájára. – Arra, hogyan éljen itt túl, faragj belőle anamát! De, ha gondolod meg is ölheted..

Összerezzenek. Ha az al-vezetőnő kimondja az ’ölni’ és a ’halál’ szavakat, rám tör a félelem, és a sok emlék. Még mindig bennem él a nap, mikor életemben először láttam embert ölni akarni. Négy esztendős lehettem, Reyma pedig első gyermekével volt terhes. Fiatalabb volt, élettel telibb, és sokkal-sokkal boldogabb. Hatalmas pocakjával is tökéletes vadász volt, fürge, magabiztos. De annak a nőnek ma már csak foszlányait láthatjuk. Minden a szülés napján elveszett belőle. Alacsony voltam, körülbelül a mai magasságom fele.  Nem láttam a zöld sátrat a lányoktól, csak a hangos ordításokat hallottuk. Mindenki ott állt. „Reyma szül!” „Elfolyt a magzatvize!”.. Még ma is a fejemben zengnek a mondatok, s a morajt egy kisgyermek sírása törte meg. Mindenki mosolyra húzta száját, de nem sokáig. „Fiú!”, ordította el magát az al-vezetőnő, s a lehunyt szemű gyermekkel kirontott a sátorból. Édes kis teremtés volt, ha ránéztél a szíved megtelt napfénnyel. De az al-vezetőnő nem így érzett. Lerakta a gyermeket az egyik padra, s kését kereste. Reyma ordítva, zokogva szaladt ki fia. „Ne, kérem ne!” sírt, s pont időben kapta fel kisfiát, így az al-vezetőnő a padba szúrta fegyverét. Reymának sem kellett több, futni kezdett, s úgy mesélte nevelőm, hogy megállás nélkül rohant az egyetlen férfi törzsig, melyről tudunk, s szövetségesek vagyunk velük, a kamamákhoz. Állítólag, tőlük kapjuk a szaporodáshoz szükséges valamit. Reyma öt napon belül tért vissza, fáradtan és csapzottan. Azt mondta, gyermeke meghalt, de mindenki tudja, hogy a fiú még ma is él a kamamák közt.

- Nos? – ront be gondolatmenetembe az al-vezetőnő.

- Anamát faragok belőle – jelentem ki egyenesen, magabiztosan, mire a velem szemben álló személy mosolyra húzza száját.

- Sok sikert.

Köszönöm a kommenteket, feliratkozókat! Tényleg sokat jelentenek nekem ezek a kis visszajelzések, kaphatnék még belőlük?            - Adie.x