3. Chapter

Az al-vezetőnő még elmond pár dolgot, mielőtt kijövök a sátorból. A lehető leglassabban lépdelek a fiú felé, ki most az egyik padon ül, elgyengülten, lehajtott fejjel, s Reyma haragját próbálja elkerülni. Fogalmam sincs, mit fogok neki tanítani. Vadászat, rejtőzködés, eselteg az állatok megismerése? Fenébe is ezzel!

- Mi  a neved? – szegezem felé a kérdést, mire felnéz rám. Szemei  ijedtségét nyugalom váltja fel, úgy látszik, a leveses akcióm után bízik bennem.

- Niall Horan – hadarja gyorsan.

- Affy vagyok. Nagyon örvendek Niallhoran – nyújtom neki hüvelykujjam, mire néz rám egy darabig; mintha nem értené. Pár pillanat múlva megemeli karját, s hüvelykujját enyémnek nyomja, én pedig megdörzsölöm recés ujjbegyét sajátommal. Furcsálló tekintettel néz rám, de nem szól semmit.

- Amyia – fordulok sátortársam felé. – Az al-vezetőnő azt parancsolta, hogy át kell költöznöd a rózsaszín sátorba, hogy a fiú egy helyen legyen velem.

- Rendben – bólint a lány, s befut közös fészkünkbe, mire nagyot sóhajtok. A férfi miatt még a legjobb barátnőm is elmegy mellőlem. 

Leülök Niallhoran mellé, s figyelem egy darabig. Reyma azt mondja, hogy magunkra hagy minket, így a gyerekekkel együtt elindul a tó felé vezető úton. Kettesben maradok a férfival, ki úgy tűnik nem is nagyon törődik velem, mivel a körmei alól kikandikáló sarat próbálja visszaküldeni a természetbe. Észrevétlenül közelebb csusszanok, s még mindig csak bámulom. Légzése lassú, mellkasa egyenletesen emelkedik föl-le. Ruhája nem állati eredetű, ilyen anyagot csak az al-vezetőnő használ, hogy felkösse a haját, szóval előkelő törzsből származhat ez az emberke. Nadrágja fogalmam sincs milyen anyagból lehet, színe mint az ég, s kissebb fehér csíkok húzódnak benne. Lábán valami kemény nem-is-tudom-mi van. Hirtelen megtörli homlokát, mire megijedek, reménykedve, nem veszi észre mennyire bámulom. Melege van, akárcsak nekem; de hiába, az esőerdőkben mindig hatalmas a forróság.

Óvatosan érintem meg karját. Bőre iszonyatosan puha, olyan mint az enyém, miután órákig ülök az iszapban. Arcát felém fordítja, mire gyorsan visszakapom karjaimat öleimbe.

- Mi az? – szólal meg hirtelen mély hangján.

- Semmi.. T-tényleg semmi – dadogok, mint egy kisgyerek. Nem is értem, miért jövök miatta zavarba, hisz ki ő? Egy senki!

- Egyébként.. izé, most mit is fogtok velem csinálni? – Halkabban mondja, ami meglep. – Meg fogtok sütni, vagy..

Felkacagok, mire butácskán néz rám.

- Jaj, te buta! – nevetem, de ő nem találja viccesnek. – Ne aggódj Niallhoran, nem fogunk megenni – mosolygom még mindig kicsit kuncogva.

- Niallhoran – mormogja a tűzre kapva a tekintetét, szomorúnak tűnik; majd felnéz az égre. – A One Directionből..

- Az egy sátor? – kérdezem még közelebb csúszva, így meleg karja az enyémhez simul, s ő felnéz rám.

- Öm, azt hiszem.

- Akkor te vagy Niallhoran, a One Direction sátorból? – kérdezem, s megfogom a kotró-ágat, s feltúrom a már hőjét veszteni kezdő parazsat, s addig kotrom, míg új lángra nem lobban.

- Ezt hogy érted? – szinte suttogja, s végignyal megcserepesedett ajkain. Bánatos tekintetétől magával ragad engem is a boldogtalanság.

- Hát, én vagyok Affy, a fekete sátorból, akkor te..

- Ja, akkor jól mondtad – vág közbe a szőkeség.

- Jöhettek! – kiálltja Amyia az indából font táskáját maga után húzva. Rám mosolyog még egy picit, majd Niallhoranre is vet egy furcsa pillantást, s eltűnik a rózsaszín sátor nyílását záró levelek mögött. Hatalmasat sóhajtok, majd rángatni kezdem Niallhorant magam után, be a kuckómba.

- Woah – mondja pár pillanat múlva a szőke fiú. – Ezt mind természetes anyagokból?

- Van olyan, hogy természettelen, vagy mi? – morgom flegmán. 

Körbenézek a sátorban, mely most olyan üresnek tűnik. A talaj száraz, két levelekből és száraz fűből készült fekhely, két farönk, melyeknek tetejét lecsiszoltuk, s az egyiken most hatalmas üresség, míg a másikon az én holmijaim találthatóak. Semmi egyéb nincs itt, hisz csak öltözködni, aludni és ha esik az eső, játszani járunk ide.

- Az a te sarkad – mutatok Amyia fekhelyére és asztalkájára. A fiú bólint, s akkor veszem észre, hogy egy hátizsákot vonszol maga után, melyet egyből ki is tépek kezei közül.

- Hé, az az enyém! – kiálltja, de mintha meg sem hallottam volna, úgy dobom a zsákot az ágyamra, s kezdem kiszedegetni tartalmát. 

Sok olyan dolgot szedek ki belőle, amikről igaz, nem tudom, hogy eszik-e vagy isszák, de sokszor láttam már. Elvégre, a kintiek szeretnek erre túrázni, és mivel elég bénák, csak úgy beleejtik őket a folyóba. Legrosszabb esetben, pedig direkt akarják rongálni a természetet.

- Ez meg mi? – Húzok elő egy kis négyzet alakú valamit egy kis zsebből.

- A-a-az nem az enyém, egy barátom tette bele – hadarja Niallhoran dadogva, arcára hatalmas pír szökik.

- Jó, de mi az? – szegezem felé a kérdést még egyszer, miközben ő, azt a kis micsodát a nadrágja zsebébe gyömöszöli.

- Óvszer – vágja rá halkan, majd ledobja magát a levélágyra. Furcsán nézek rá, mivel fogalmam sincs, hogy az mit jelent, vagy egyáltalán mi is az. Niallhoran egyenesen a szemeim közé néz, nem szól semmit; csak bámul.

- Úgy látszik nem csak te fogsz tőlem tanulni – morgom, s szétszortírozom a holmijait, hogy mivel tud kárt tenni a faluban élő nőkben. Nem hagyhatok nála semmi éleset, vagy furcsát.

- Hogy mi?

- Két választásod van. Meghalsz, vagy megtanulsz velünk együtt élni. Gondolom, anamának lenni jobb, mint meghalni..

- Mit jelent anamának lenni?

- Nem rotyogni a levesben.