1. Chapter

Halkan lapulok a földre, s próbálok egy hangot sem kiadni. Előttem egy hatalmas bokor, mely tökéletesen fedi a testem, így a növény előtt ácsorgó vadmacska  nem vesz észre. Igazából, ha mélyen beleszippantana a levegőbe, tuti rájönne, hogy egy ember bámulja őt, vagy éppen meg akarja ölni.

- „ A puma az erő felszínre hozásának és az önfejlesztésnek a totemállata” – gondolom magamban, majd lehunyom szemeimet. – „ Ha a puma támad, sosem hezitál, és mindig a leggyengébb pontot célozza meg.”

A bölcsek azt tanították, ha totemállatot ölsz, úgy kell ölnöd, amilyen az állat. Ha így teszed, rád szállnak az energiái. Ezek szerint hezitáció nélkül, gyorsan kell leterítenem. Ez a kulcsa annak, hogy gondoskodhassak magamról, és másokról is. Hisz, csak az tanulhat, ki ölte már meg más törzsek totemállatát. Ez amolyan fajta spirituális dolog.

Megfeszítem izmaimat, s egy hirtelen mozdulattal elhajítom a lándzsát, melyet magam készítettem pattintható kőből, erős fakéregből és egy hosszú ágból. Száll a lándzsa, hasít a levegőben, de pont a puma feje felett áll bele az egyik idős dzsungelfa gyökerébe. A puma rám mordul, majd futásnak ered. Megijesztettem, nem jön többé ide vadászni.

- Egyszer úgyis ki foglak nyírni! – ordítom utána, majd odabaktatok a hatalmas gyökérhez, s kihúzom a fegyvert a fából. Sok pici hangya szaladgál a törzsön, megijesztette őket a hirtelen ütés.

- Kinyírod, mi? – neveti mögöttem egy hang, mire megfordulok, s megigazítom a liánból font melltartómat.

- Nagyon vicces vagy, Amiya – mondom szememet forgatva, de közben mosolygok. Amiya a sátortársam, azaz, a törzs szerint testvérek vagyunk, de vér szerint szerintem lehetetlen, mivel semmiben sem hasonlítunk, külsőleg. – Miért vagy itt?

- Körbe kéne nézni – lobogtatja szőke haját, s mellém battyog. – Tudod, hátha találunk valamit vacsorára.

Bólintok, majd szedek pár mérges bogyót a bokorról, mi mögött nem is olyan rég elbújtam. Elindulunk a csapdákat végignézni, s közben nem is nagyon beszélgetünk, néha köhintek, ő meg néha édesen tüsszent. Mindig is féltékeny voltam Amiyára, mert ő olyan különleges. Kék szemek, gyönyörű világos-szőke haj. Nagyon tetszik amit látok. Mármint, nem vagyok homosexuális, csak elismerem, hogy Amiya a legszebb lány a törzsben. Igazából, sokan leszbikussá váltak a törzsben, a társaság és a szexuális élet hiánya miatt, pedig igazából nem is vonzódnak a saját nemükhöz. Ilyen hamis-leszbikusok. Mondjuk, én sosem állnék össze nővel, mivel nem érzem, hogy vonzódnék is valamelyikükhöz. Én olyan semmilyen-szexuális vagyok. Nem izgat semmi és senki.

Amiyával végre találtunk egy csapdát, melyen egy nem mindennapos zsákmány lóg. A látványtól rendesen lesokkolok. Hatalmas, körül-belül négy méter hosszú kígyó, sárga gyönyörű bőrrel, vastag testtel.

- Úgy látszik, lesz vacsoránk egy hétig – örül Am, majd kihúzza kését a fekete szoknyájából. Ő már ölt totem állatot, de mivel az a törzs, melynek állatát megölte már megszűnt, így azt mondták neki, csinálhat a bőrből ruhát, de tanulni nem tanulhat.

Amiya az óriáskígyóhoz lép, majd óvatosan elvágja a torkát. A kígyó már akkor is béna volt, mikor megtaláltuk, de most utoljára rándul egyet, s kileheli lelkét. A szája tátva marad, s méregfogain csillog a nap szemtelenül beáramló fénye.

Nehezen leszedjük a kígyót, majd együtt szépen óvatosan hazahurcoljuk. Hiába van köztünk egy és fél méter távolság Amiyával, így is a földön húzom magam után a kígyó farkát. Könnyedén megtaláljuk a falut; míg más kereshetné évekig. A törzs lakhelye elég egyszerű; minden irányban az esőerdő, s egy nagy körben nincsenek bokrok, sem fák.

Hét sátor áll, ugyan olyan színű, mindegyiken lóg egy-egy zászlószerűség.

- Tigó szerelmére, nézzétek! – kiálltja Leeya, aki valamivel fiatalabb mint mi, de sokkal felnőttesebben néz ki. Vagyis, mellette elbújhatnák. Neki gyönyörű sötétbarna haja van, rövid és szélfútta hatású, az íriszei mindig zölden ragyognak, szép kerek mellei vannak, emellett magas is, az alakja pedig tökéletes. Míg én kövér vagyok, kicsik a melleim, a hajam vadmalac- ürülék színű, Amiya egy fejjel, Leeya meg egy és fél fejjel magasabb nálam. Ez vagyok én, az átlagos Affy, a fekete sátorból.

Amiyával ledobjuk a hosszú gerincest a földre, majd jön a többi lány is, és szépen megnyúzzuk a zsákmányt. Naplementekor tüzet gyújtunk, s kijön a al-vezetőnő. Magas, vastag nőies combok, éj-fekete haj és kéken világító szemek. Ezek jellemzik őt. Térdre ereszkedünk, majd mikor azt mondja, felállhatunk, mindenki vissza ül a tűz köré. Névsor olvasást tart.

- Exella, a zöld sátorból? – Jelen!

- Zeeza, a piros sátorból? – Jelen!

- Leeya, a sárga sátorból? – Jelen!

- Dekxa, a rózsaszín sátorból? – Hat éjszaka óta sehol..

Minden elcsendesedik. A halk mormolások elcsitulnak; a tűz is halkabban ropog.

- Halottnak nyilvánítva – pusmog az al-vezérnő. . – Holnap rendezünk halotti tort.

A lány lakótársa szájához emeli kezét, majd beleharap, s hangosan ordítani kezd bele, majd az üvöltés átmegy hangos zokogásba. A mellette ülők szorosan átölelik; majd lassan mindenki csatlakozik. Igaz, tétovázva, de az al-vezetőnő is átöleli a mellette ülőket. 

Mind megsiratjuk Dekxát, a rózsaszín sátorból. Xexa, a zokogó lány, ki egyedül maradt sátrában, megkér, hogy játsszam el a lizilkén Dekxa kedvenc dalát. Gyorsan befutok a hangszerért, majd visszaülök a padra, s a tüzet bámulva fújni kezdem a kis hangszert.

- Táncol a tigris, boldog – énekli a dalt Xexa sírva, majd a többiek is halkan motyogni kezdik a dalszöveget, s mikor befejezem a nótát, s az al-vezetőnő felolvassa a teljes névsort, majd csak Dekxáról beszélünk, a lányról, ki soha többé nem tér vissza a rózsaszín sátorba..